Mély tisztelettel búcsúzunk dr. Horváth Lászlótól, aki 23 esztendőn át, 1994 januárjától 2017-ig képviselte a Magyar Vöröskereszt Bács-Kiskun Vármegyei Szervezetét igazgatóként. Hosszú éveken át szolgálta az embereket. Számára ez nem csupán munka volt, hanem hivatás – segíteni, jelen lenni, tenni másokért. Egy EMBER-től búcsúzunk, aki 1953-ban született, és 72 éven át gazdagította a körülötte élők világát.

Amikor nyugdíjba vonult, akkor is tevékeny maradt – gondolataival, írásaival, jelenlétével.

Lakhelyén, Kunszentmiklóson a városi lap felelős szerkesztőjeként és kiadójaként továbbadta mindazt, ami benne volt: kíváncsiságot, tájékozottságot, véleményt, és csendes bölcsességet.

Jogászként gondolkodott: kérdezett, mérlegelt.

És talán mindannyiunk fülében ott cseng a jellegzetes mondata: „Én nem tudom, csak kérdezem…” Ebben a mondatban benne volt az egész lénye – a szerénység, a nyitottság és az a tisztelet, amellyel mások felé fordult.

Szeretett olvasni, érdekelte a történelem, figyelte a világ alakulását. Az idő előrehaladtával mindezeknél is fontosabb volt számára a család.

Férj volt, édesapa, testvér, nagypapa, barát – és sokaknak példakép.

Egy olyan ember, akire mindig lehetett számítani.
Aki figyelt, aki meghallgatott.
Aki soha nem akart többnek látszani annál, ami volt: egy tisztességes, gondolkodó, jó szándékú ember.

Az unokái, az ő kis „töpörtyűvirágai” voltak. Ez a kedves szó jelentette a szeretetet, a gyengédséget és azt az örömet, amit az együtt töltött idő jelentett neki.
Az a fajta jelenlét, amikor valaki igazán ott van – figyel, játszik, nevet.

Laci ilyen ember volt.
Nem hangos, nem hivalkodó – de mély, biztos és szeretettel teli.

Hosszú betegség után búcsúzunk tőle.
Ez az időszak próbára tette őt és mindazokat, akik mellette álltak.

Különösen azt, aki a legközelebb volt hozzá: a feleségét.
Aki mindvégig mellette maradt, aki nemcsak társa volt az életben, hanem támasza is a legnehezebb időkben.

Az ő szeretete, kitartása és gondoskodása csendes, de rendíthetetlen erőt adott Lacinak – egészen az utolsó pillanatokig.

Hiánya felfoghatatlan. Ott lesz az üres hely a családi asztalnál, egy félbehagyott gondolatban, egy ismerős mondat visszhangjában, de amit adott, az velünk marad: a mosolya, a szavai, a példája, az a csendes erő, amellyel élte az életét és az a finom humor, amely annyira az övé volt.

Emlékét tisztelettel megőrizzük.