Kardos István 2012 óta a Magyar Vöröskereszt főigazgatója, azonban már jóval korábban, 2001-ben csatlakozott a szervezethez. Kezdetben önkéntesként kezdte el segíteni a közösség munkáját, majd 2004-től a fővárosi szervezet tagjává vált, 2012 óta pedig főigazgató. Kardos Istvánnal a szervezeti tevékenységéről, a Magyar Vöröskereszt humanitárius szerepéről és jövőjéről beszélgettünk a szervezet 145. jubileuma alkalmából.

Önkéntesként kezdte a munkáját a Magyar Vöröskeresztnél. Hogyan került a szervezethez?

Személyes kapcsolatok révén. Eleinte nem is tudtam, hogy önkéntes vagyok. Nem úgy indult, hogy volt egy elképzelésem arról, hogy világot akarok megváltani. Egy ismerősöm segített nekem, én pedig viszonzásképpen neki – ez pedig történetesen vöröskeresztes munkát jelentett. Kezdetben fizikai munkát végeztünk: Németországból érkező adományruhákkal teli dobozokat pakoltunk a kamionból, vagy épp konyhabútort szereltünk össze Óbudán. Mindez egy remek, közösségépítő program volt, miközben segítettünk. Később, tanári végzettségem révén állomásvezető lettem egy elsősegélynyújtó versenyen, majd ebből nőtt ki az első munkaköri feladatom a Moszkva téri (mai nevén Széll Kálmán téri) irodában, mint elsősegélynyújtó adminisztrátor. Engem a jó közösség és a személyes példa vonzott be.

Tehát eredetileg nem a szervezet küldetése vagy elvei vonzottak be az önkéntességbe.

Pontosan. Nem hiszem, hogy az önkéntesek többsége a mozgalom alapelveinek pontos ismerete miatt kezd el nálunk tevékenykedni. Mi egy cselekvő szervezet vagyunk: ha akarsz tenni valamit, mindig van feladat. Számomra egy hiteles, évtizedek óta a Magyar Vöröskeresztnél dolgozó ismerős és egy remek közösség voltak azok, amik motiváltak engem, és akikkel ezt vidáman meg tudtuk csinálni. Vannak persze, akik tudatosan, a nemzetközi jog vagy a humanitárius terület iránti érdeklődésből jönnek, de a többség egyszerűen csak segíteni akar másoknak a maga módján.

Mit gondolsz a legnagyobb változásnak a Magyar Vöröskeresztben az elmúlt 25 év alatt?

Szervezetileg, azt gondolom, a legnagyobb változás az emberközpontúság erősödése. Számomra kiemelten fontos a hozzánk segítségért fordulók, a partnerek, a lakosság felé történő kommunikáció. A másik nagy változás a dinamizmus: régen sokkal ritkábban voltak katasztrófahelyzetek, amiben helyt kellett állnunk, ma viszont szinte szünet nélkül követik egymást a válságok, krízisek, amire a szervezetnek azonnal reagálnia kell.

Mire vagy a legbüszkébb a főigazgatói kinevezésed óta?

Kiemelném a fővárosban található székházunk átalakítását. Norvégiai tapasztalatok alapján a földszinti, akkoriban nehezen használható garázsunkból egy nyitott, befogadó közösségi teret, az Empathy kávézót alakítottuk ki. Óriási szemléletváltás, hogy ne zárjuk be az ajtóinkat a belváros közepén, hanem legyünk láthatóak. Mára a funkció megváltozott, bérelhető közösségi térként üzemel a helyiség. Ugyanígy büszke vagyok a nagytermünk felújítására is, ami 40 évig változatlan volt, ma pedig egy modern, letisztult, multifunkciós egészségpont, ahol véradásokat, szűréseket, képzéseket tudunk tartani. Ezek a terek mind segítik, hogy az emberek közösségi élményeket szerezzenek nálunk.

Hiányzik a terepmunka?

Nagyon. Budapesti igazgatóként 2010-ben a borsodi árvíznél 40 önkéntessel voltunk jelen. Zuhogó esőben, éjszaka zsákoltunk, derékig érő vízben hoztunk ki embereket a mellescsizmáinkban, miközben ők kávéval kínáltak minket. Ott a személyes példamutatás volt az egyik legfőbb kulcs. Főigazgatóként viszont már mások a feladatköreim, így többek között a civil és kormányzati kapcsolatok ápolása, a sajtónyilatkozatok megtétele és a szervezeti kapacitások koordinálása a feladatom.

Hogyan tudja a Magyar Vöröskereszt mind egyéni, mind szervezeti szinten megőrizni az objektivitást?

A Vöröskereszt alapelvei és függetlensége biztos iránytűt jelentenek számunkra abban, hogy megőrizzük az objektivitásunkat. Munkatársaink és önkénteseink tudatosan törekednek arra, hogy tevékenységükkel erősítsék a bizalmat és elkerüljék a feszültségek kialakulását. Például amikor menekültek számára szervezünk egészségügyi szűréseket, fontos szempont, hogy a helyi, magyar rászorulók is jelentős arányban részesüljenek ezekből a szolgáltatásokból. Így biztosítható, hogy a befogadó közösség is méltányos figyelmet kapjon.

E szemléletet erősítette meg számomra a 2015-ös röszkei helyzet is, amikor naponta több ezer ember érkezett a határ térségébe. A különböző hatóságok és egészségügyi szakemberek jelentős terhelés mellett végezték a munkájukat, és ebben a helyzetben a Vöröskereszt önkéntesei is bekapcsolódtak a segítségnyújtásba. Bár elsősorban elsősegélynyújtói feladatokra voltak felkészítve, jelenlétükkel és támogatásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy a rászorulók minél gyorsabban ellátáshoz jussanak.

Ez az élmény jól mutatta számomra a humanitárius szervezetek kiegészítő szerepét: ott segítünk, ahol éppen szükség van rá, együttműködve más szereplőkkel. Célunk minden esetben a rászorultság csökkentése, legyen szó fizikai segítségről vagy akár lelki támogatásról.  A mi feladatunk a rászorultság csökkentése. Ha be kell menni egy táborba vinni pár jó szót vagy gyümölcsöt, akkor bemegyünk. A kihívásokkal teli helyzetekben a Vöröskereszt alapelvei adnak iránymutatást a felelős és együttműködő jelenléthez.

Hogyan foglalná össze az elmúlt 25 évét a szervezetben, és mik a jövőbeli célok?

Mi valóban egy cselekvő szervezet vagyunk. Az aktivitás és a proaktivitás nagyon fontos, tudnunk kell, hol van szükség segítségre, és ott segíteni kell. Elérhetőnek és láthatónak kell lennünk. Ami pedig a jövőt illeti: a stratégiai tervezést a valóság, például a Covid19-világjárvány vagy más krízis pillanatok alatt felül tudja írni. Ha megjelenik egy minimális űr is a segítségnyújtásban, azt be kell töltenünk. Ahogy a szlogenünk mondja: „A felkészültségben hiszünk” – kondicionáltnak kell lennünk a váratlanra, és ennek is kell maradnunk.

 

A Magyar Vöröskereszt főigazgatójával Szemerédy Dániel beszélgetett.

Fotó: Szalai Csaba