A Magyar Vöröskereszt és a Flex Foundation által életre hívott „Tanulj tovább, lépj tovább” projekt résztvevői mesélnek arról, milyen lehetőséget jelent számukra a program.

Aki nem tapasztalta, elképzelni sem tudja, mit jelent az, amikor az ember feje felől elárvereznek egy albérletet, amikor a családfenntartó férj nem kapja meg a fizetését, amikor versenyt kell futni az idővel egy új szállásért, máskülönben a gyermeket kiemelik a családból. A Magyar Vöröskereszt átmeneti otthonaiban élő szülőkkel beszélgettünk, akik pontosan tudják, mit jelent az utolsó pillanatban érkező segítség. 

Szabolcs és Zita Kiskunlacházáról költözött Csepelre, a Családok Átmeneti Otthonának Nagykalapács utcai épületébe. „Albérletben laktunk, de hat hónap után ki kellett költöznünk” - emlékszik vissza Zita, és hozzáteszi, kisebbik lánya mindössze hat hónapos volt, amikor el kellett jönniük. – A ház árverés alatt volt, erről azonban mi nem tudtunk. Két hetet kaptunk, hogy elhagyjuk az ingatlant. Az idő szűke miatt a nővéremhez költöztünk, de ott is csak két hónapot maradtunk, sajnos nem jó viszonyban váltunk el. Ezt követően jöttünk Soroksárra, ahol az albérlet tulajdonosát régről ismertünk. Megállapodtunk vele a havi hetvenezerben, de meggondolta magát, napi húszezret akart, de természetben is törleszthettem volna. Eredetileg egy szoba konyhás lakásról lett volna szó, de a végén csak egy szobát kaptunk, egy nénivel laktunk együtt. Nem volt ott jó helyünk. Egy ismerősnek köszönhetjük, hogy bejelentkeztünk ebbe az átmeneti otthonba. Ő maga is lakott itt” - meséli a kétgyermekes édesanya, és hozzáteszi, a felvételi elbeszélgetés után egy héttel már költözhettek is.  

Az egy hetet ismerősöknél vészelték át, tulajdon családjukra nem nagyon számíthattak: „Bár mindkettőnknek van családja, de olyan, mintha nem lennének. Egymásra és a két gyermekünkre számíthatunk” - mondja Zita, és elmesélni, az otthonban jó és erős közösségre leltek, az emberek jók egymáshoz, nincs kibeszélés, ellenségeskedés, a gondozókra pedig az első perctől fogva mindenben számíthattak.

Szabolcs és Zita 

Az átmeneti otthonban másfél, vagy, ha ezen múlik az iskola, óvoda befejezése, két évig maradhatnak a családok. Zitáék kaptak fél év haladékot, nem kell elhagyniuk a szobát decemberben, jövő nyárig szívesen látják őket. „Nagyon nagy segítség ez nekünk, hogy nem kell télen költözni, és a gyerekeket sem kell kivenni az óvodából és a bölcsődéből” – mondja az édesanya, aki tudja, nincs sok idő, mielőbb otthont kell találniuk. – Bár Csepeltől egészen Kiskunlacházáig nézzük az albérleteket, engem Kiskunlacházára húz a szívem, ott születtem, nekem ott van mindenem” – magyarázza Zita, aki egy panellakással is beérné, igaz, a vágya egy ház lenne kerttel, ahova bármikor ki lehet ülni például szalonnát sütni, aztán hozzáteszi: – Mindegy, hol találunk albérletet, a lényeg, hogy a gyerekek velünk lehessenek.” 

Nikolett, akivel idén májusban már egyszer beszélgettünk, négy gyermekével tavaly novemberben érkezett a csepeli anyaotthonba. Élete azóta nagy fordulatot vett. „Mi azért kerültünk ide, mert a férjem előzetesbe került. Hirtelen kellett új lakást találni, de nem volt hova mennünk. Addig ő volt a családfenntartó, én nem dolgoztam” - emlékszik vissza a csepeli édesanya, akinek hatalmas szerencséje volt, hiszen az otthonban pont volt egy üres szoba, a felvételi elbeszélgetést követő napon már be is költözhetett gyermekeivel, akik öt, hét, nyolc és tíz évesek. – Öten vagyunk egy szobában. A nagyobbiknak már szüksége lenne egy kis magánszférára. Ráadásul a harmadik gyermekem fiú, neki sem egyszerű ennyi lány között, de megtanultunk alkalmazkodni. Muszáj.” 

Nikolett

Nikolett helyzete kilátástalan volt, de az otthonban felkarolták, a mai napig mindenben támogatják. Hatalmas kapaszkodót jelent számára, hogy az otthon heti rendszerességgel pszichológust biztosít, de segítséget kap a bevásárlásban, gyermekfelügyeletben, a leckeírásban, a tanulási nehézségekben, pandémia idején az online oktatás megszervezésében – nem beszélve arról, hogy az anyaotthonban arra is külön figyelnek, hogy a gyerekek rendszeres kirándulásokon vehessenek részt, így az édesanyáknak jut idejük magukra is. Bár a házirend szigorú, Nikolett csöppet sem bánja, hiszen itt biztonságban érzi magát.  

„Időközben az OKJ-diplomámat is megszereztem, képesített óvodai dajka vagyok, és most kezdem a jogosítványt” - meséli az édesanya, aki külön hálás azért, hogy a hosszabbítást is megkapta, gyermekeivel májusig az otthonban maradhat. – Utána pedig úgy néz ki, sikerül bejutnom egy másik otthonba. Anyagilag muszáj talpra állnom” - magyarázza Nikolett, aki jelenleg négy órában takarít, a jövőben pedig dajkaként szeretne elhelyezkedni.  

A Magyar Vöröskereszt az anyaotthonok mellett krízisbe került családok számára is biztosít átmeneti otthont, hogy együtt, egy fedél alatt maradhassanak. Katalin, akivel májusban egyszer már találkozhattunk, a százhalombattai átmeneti otthonban él családjával. Borsodból költözött ide, hogy együtt lehessen a párjával és két gyermekével. „Csaba, a párom itt dolgozott Budapesten, mi pedig vidéken voltunk, szerettük volna, ha együtt van a család. Először egy másik átmeneti otthonban laktunk, de annyi jót hallottunk a százhalombattai intézményről, hogy úgy határoztunk, megpróbálunk bejutni. Eljöttünk az interjúra, másnap pedig már hívtak is bennünket, hogy költözhetünk” – meséli az édesanya, és hozzáteszi, az otthon nemcsak lakhatást biztosított nekik, de tartós élelmiszert és a fejlődés lehetőségét is.

Katalin

„Az otthonnak köszönhetően három tanfolyamot végezhetek: a műköröm-és kézápoló képesítést már megszereztem, most lábápolást tanulok, a tanfolyam felénél tartok, de belevágtam a jogosítvány megszerzésébe is. Régen is rajongtam a körmözésért, sok videót megnéztem, mindig szerettem volna kitanulni ezt a szakmát, de a tanfolyam részletfizetéssel is nagyon drága, nem beszélve az alapanyagokról, a gépekről és eszközökről, amikből sokféle kell. Szerencsés vagyok, hogy ezt a tanfolyamot itt elvégezhettem” – mondja Katalin, aki már több, mint egy éve él az otthonban a családjával. - Szeretnénk addig maradni, amíg anyagilag megerősödünk, hogy saját lábra tudjunk állni. Albérletbe szeretnénk majd költözni, saját bútorokat, háztartási gépeket vásárolni. Jó esélyekkel indulunk, mert a férjem is és én is dolgozom” – mondja Katalin, aki nagyon büszke rá, hogy kislánya Százhalombatta legerősebb iskolájának egyik legjobb tanulója. Még angolul is megtanult, saját erejéből, szinte anyanyelvi szinten, videókat, rajzfilmeket nézve. Katalin kisebbik fiáról azonban kiderült, hogy autista.  

„Nem súlyos eset, vannak rosszabb napjai, de megtanultuk kezelni. Rendszeresen fejlesztésre viszem, a Vadaskert Kórházba járunk, ahol négyféle fejlesztést kap, különböző tréningeken veszünk részt, hogy megtanuljuk a kommunikációt. Csabika nem beszél, csak mutogat” – magyarázza Katalin, és hozzáteszi, nagyon szeret az otthonban, sok barátság szövődött itt, és a ragaszkodás is nagy benne, de a cél egy saját lakás. Többet már nem szeretne költözni.  

„Nagy álmom egy saját szalon, de az még messze van. Előbb szeretnék egy fodrász vagy egy másik manikűrös mellett elhelyezkedni” - mondja az édesanya, az otthon körmöse: - Mindenki körmét én csinálom – és hamarosan a lábait is. Sokat ad az emberek önbizalmának a szép és ápolt kéz.” 

György ötgyermekes édesapa. A család számára a százhalombattai otthon az utolsó pillanatban érkező segítséget jelentette. „Évek óta nagyon nehezen éltünk. A főbérlővel nem jöttünk ki, ráadásul az építőiparban dolgoztam, ahol hol volt munka, hol nem, hol kifizettek, hol nem. Súlyos anyagi helyzetbe kerültünk” - emlékszik vissza György, aki feleségével jó ideje tudta, változtatniuk kell, de soha nem sikerült elegendő pénzt félretenni ahhoz, hogy továbblépjenek. – Másfél éve jelentkeztünk az otthonba. Szerencsénk volt, a felvételi után már másnap hívtak bennünket, hogy költözhetünk. Budapest nekünk a teljes újrakezdést jelenti. Ha ide nem jutunk be, elvették volna tőlünk a gyerekeket” – mondja az édesapa, aki nem felejti el, mennyi segítséget kaptak és kapnak mind a mai napig a gondozóktól. – Eleinte rengeteg tanácsra és élelmiszerre volt szükségünk. Például a spórolás és a tartozások visszafizetése nagy kihívást jelentett, de beletanultunk. Az otthonnak köszönhetően lett egy vagyonőr diplomám, most pedig a jogosítványt csinálom.” 

György

„Jó itt az együttélés, és bár meg kellett szokni a közösséget, mivel a feleségem és én is intézetben nevelkedtünk, ez nem okozott akkora problémát. A gyerekeknek picit nehezebb volt” – mondja, és boldogan meséli, hogy időközben munkája is lett, ahol nagyon szeret dolgozni, és ahol őt is megbecsülik. – Reméljük, megkapjuk a hosszabbítást, de ha költözni kell, a cél, hogy a környéken maradjunk. Egyszer majd jó lenne egy saját ház, talán jövőre mi is megkaphatjuk a CSOK-ot, abból a pénzből már tudnánk venni a közelben egy lakható házat, amit aztán szépen felújíthatnánk.” 

A Családok Átmeneti Otthonainak támogatója a globális tervezési, gyártási és szerviz szolgáltatást nyújtó multinacionális Flex vállalat is, pontosabban annak társadalmi ügyeket segítő alapítványa, a Flex Foundation. A Flex rendszeresen szervez véradó napokat, így kerültek kapcsolatba a Magyar Vöröskereszttel, hamarosan pedig felkarolták az Otthonokban élő szülők oktatását és jogosítványszerzését segítő „Tanulj tovább, lépj tovább!” projektet, amely 2020 novemberében indult. 

 

Fotó: Neményi Márton 

Írta: Neményi Márton és Czvitkovits Judit