Családja háza csak néhány kilométerre volt a detonáció központjától. Amikor reggel 8 óra 15 perckor a város felett 600 méterrel felrobbant a bomba, Keiko a házuk udvarán volt és látta a hatalmas fényvillanást, érzékelte a robbanást. „Aznap reggel az apám azt mondta nekem: „Valami rosszat érzek. Ne menj ma iskolába.” – így otthon maradhattam és egyedül mászkáltam a házunk északi oldalán lévő úton,” meséli Keiko.

„Hirtelen káprázatos fényvillanás vakított el és az azt követő hatalmas erejű robbanás a földre taszított.” Körülötte mindenhol égtek a házak és a saját házuk ablakai és ajtói kitörtek. Csodával határos módon családtagjai, akik a házban tartózkodtak a robbanás idején, nem szenvedtek súlyosabb sérüléseket.

Otthonuk hamarosan megtelt szomszédokkal és barátokkal, akik valami biztonságos helyet kerestek. „A félig összeomlott ház tele volt sérült rokonokkal, barátokkal és szomszédokkal. A nővérem sírt, miközben csipeszekkel szedte ki a törött üvegdarabokat a nagybátyám hátából,” mondta Keiko. Kint rengeteg égett és sérült ember kezdett gyülekezni, akik a helyi szentély közelében lévő gyorssegély központba igyekeztek.

„Emberek sorát láttam, akiknek ruhái rongyokban, megégve és súlyos sérülésekkel menekültek el a városból. El volt szenesedve a hajuk, a szájuk és a fejük feldagadt, megfeketedett a rárakódott pernyétől és az egész testüket vér borította.

A legtöbb ilyen szellemnek tűnő alak ebben a néma menetben diák vagy katona volt, páran közülük összeestek, vagy lefeküdtek a kőlépcsőkre az út mentén. Az egész környék tele volt súlyosan sérült emberekkel, a halál küszöbén.”

A következmények még 70 év elmúltával is érzékelhetőek:

A következő pár napban Keiko a hegyről nézte a várost. „Minden egyes nap megmásztam azokat a kőlépcsőket és letekintettem Hiroshimára.” Keiko már akkor tudta, hogy olyan rendkívüli eseményt élt át, ami kihat az egész életére, de sokáig nehezére esett beszélnie a katasztrófáról.

„Az atombomba legnagyobb tragédiája az örökös, soha meg nem szűnő félelem attól, hogy hatással lesz a gyermekeid és az unokáid életére is. Ez az oka annak, hogy a japán emberek nagy része inkább elhallgatja azt, hogy a bomba túlélője, mert félnek, attól, hogy ha elmondják az igazságot, annak negatív következményei lennének az unokáik számára is.”

Keiko később jött rá, hogy ha elmondja az azon napon történteket, az segít számára feldolgozni a tragédiát hogy ne csak egy „atombomba túlélőként” élje életét. Először otthonától távol kezdett el beszélni az átéltekről.

„Eldöntöttem, hogy az otthonomtól távol, idegenek előtt hozom nyilvánosságra az emlékeimet. A legnagyobb félelmem az volt, hogy emiatt megbélyegeznek. Sokkal könnyebb volt számomra olyan embereknek beszélni ezekről a dolgokról, akik nem ismerték a családomat, a rokonaimat, vagy a közösségünket. Úgy gondolom, azzal hogy elmondjuk történtünket, hozzájárulunk a világbékéhez,” mondta.

Keiko egyik vágya a nukleáris fegyverektől mentes világ, de tudja, hogy ezt csak akkor sikerülhet elérni, ha azok a közösségek, diákok és olyan emberek, akik szavának súlya van, együtt küzdenek a célért. „Azt szeretném, ha a világ kiállna a nukleáris fegyverek leszereléséért. Nem hiszem, hogy bármivel is igazolni lehetne ezek kegyetlenségét,” mondta. „Elmesélem a történetem mindenkinek, aki azt mondja, hogy a nukleáris fegyverek szükségesek a biztonság előmozdításához. Széles körűen ismert, hogy az atomfegyver humanitárius katasztrófát okoz.”

Forrás: https://www.ifrc.org/hiroshima-interview-2015