A különböző konfliktus zónákban tizenegy éves munkatapasztalattal rendelkező Meige szerint: “Az áldozatok nem keresnek támogatást, mert nem akarnak kitárulkozni. Ez a humanitárius dolgozók számára is láthatatlan jelenség, mert az áldozatok nem jönnek el hozzájuk, hogy beszéljenek a bajukról, ahogy azt más áldozatok teszik.”

Meige példaként említi a Közép-afrikai Köztársaságban folyó nemi erőszakot: “Számos áldozatról tudunk, akik olyan kórházba mentek, ahol a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának munkatársai dolgoztak, és onnan olyan egészségügyi központokba utaltuk be őket, ahol a szexuális úton terjedő betegségekre is megvizsgálták őket. Ezek a nők valójában azért sem mentek el maguktól a vizsgálatokra, mert nem voltak terhesek, nem voltak kis gyermekeik, és tudták, hogy ha így mennek vizsgálatra, akkor szexuális erőszak áldozatainak tekintik majd őket.”

Meggyőződése az is, hogy a humanitárius dolgozóknak nem kell arra várniuk, hogy az áldozatok segítséget hívjanak, hanem könnyen és kockázatmentesen hozzáférhető, bizalmon alapuló egészségügyi és pszicho-szociális támogató szolgáltatásokat kell biztosítaniuk, a hozzájuk fordulók megbélyegzése nélkül.

“Mi valóban fordíthatunk ezen a láthatatlanságon, miszerint a fegyveres konfliktusok velejárója az ott előforduló nemi erőszak,” – állítja a szakember, “és olyan segítségnyújtást kell megterveznünk, amely az áldozatok számára könnyen elérhető, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy hány ilyen eset fordul elő, és mik ebben a tendenciák, vagy minták ”

A Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK), egy nő hajlandó csak úgy volt hajlandó velünk megosztani a történetét, hogy nem nézett a kamerába. Őt a 2012-ben megugrott erőszakhullám során támadták meg: “Semmit sem tehettem. Letépték a derekamról az elrejtett övet. Száz dollár volt benne. Aztán megragadtak, pisztolyt tartottak a torkomhoz, és megfenyegettek, hogy megölnek. Ha az emberek úgy határoznak, hogy azt csinálnak, amit akarnak, akkor ez így megy ”

Így írta le a szégyenét, amit a trauma eredményeként érzett: “Egy nappal az után, hogy megerőszakolták, úgy éreztem, meghalok annyira szégyelltem magam. Ott hagytak meztelenül az út szélén.”

A szexuális erőszak áldozatait számos helyen megbélyegzik, és komoly problémákkal szembesülnek a közösségen, vagy saját családjukon belül is. A Vöröskereszt önkéntesei világszerte sok országban járnak közösségről közösségre, hogy felhívják a figyelmet a szexuális erőszak problémájára és próbálják megakadályozni a megbélyegzést. Ahogyan Zaina Hemedy, a Demokratikus Kongó Vöröskereszt szervezetének önkéntese mondja: “Mi önkéntesek azért dolgozunk a közösségekben, hogy egy napon majd mindenki megértse, hogy mi a nemi erőszak, és a nők is visszakapják az őket megillető helyet.”

A Demokratikus Kongó egyik legnagyobb kórházában szexuális erőszakkal foglalkozó nővér, Nakasi Wivine, borzalmas történeteket hall az erőszakról nap, mint nap: “A háború és az erőszak mindannyiunktól vámot szed. Mindannyian sérülünk. Amint a nők idekerülnek, hallgathatjuk a történeteiket. Látjuk, hogy senki sem képes többé normális életet élni. ”

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága nyolc egészségügyi központot és negyven olyan tanácsadó központot támogat a Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahol a szexuális erőszak áldozatainak is igyekeznek segíteni. Az ICRC küldöttei figyelmeztetik a katonai és fegyveres csoportokat nemzetközi humanitárius jogból fakadó kötelezettségeikre a világon mindenhol.

Pascal Meige arra emlékeztet, hogy: “Soha nem szabad abból kiindulnunk, hogy a szexuális erőszak elkerülhetetlen a fegyveres konfliktusokban és egyéb erőszakhelyzetekben. A háborúnak is szabályai vannak és ezeket a szabályokat minden állam elfogadta. A konfliktusban résztvevő feleket kötik ezeket a szabályok, és a nemi erőszakot szigorúan tiltják a fegyveres konfliktusokban, de az emberi jogi törvények szerint is.”