A 27 magyar és nemzetközi díjjal kitüntetett egészestés dokumentumfilm középpontjában a nagykanizsai Citromsziget áll. Az épületkomplexum egyik eleme a Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezete által fenntartott hajléktalanszálló, amely lakóinak életébe nyújt bepillantást a film. Még a sokat látott vöröskeresztes munkatársaknak is tartogatott meglepetéseket a júniusi vetítés és az azt követő, alkotókkal és szereplőkkel közös beszélgetés.

Június 23-án került sor a privát filmvetítésre az Empathy Közösség Térben, amelyen a Magyar Vöröskereszt dolgozói, önkéntesei és tagjai vettek részt. A nézők a filmvetítést követően a film készítőivel, Bácskai Gabriellával és Dányi Lajossal, az illetékes megyei igazgatóval, Dr. Baracskai Józsefnével, valamint a film szereplőivel, Szőke Rózsával, Nyakó Melindával és Szentesi Jánossal közös beszélgetésben vettek részt.

„Kulturális antropológusként külön felkeltette a figyelmem, hogy itt, a Citromszigeten mást találtam, mint a munkám során eddig máshol” – osztotta meg a kezdetekkor megfogalmazódott gondolatait Bácskai Gabriella, alkotó. „Egy önmagától, némi segítséggel formálódott hajléktalan mikroközösség fogadott, ami valahogyan működik, a saját szabályai, a saját örömei, bánatai és feladatai alapján. Ez rettenetesen izgatott.”

A filmes szakmai kihíváson és érdekességeken túl Dr. Baracskai Józsefné, a Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezetének igazgatója is beszámolt személyes tapasztalatairól. „Mikor először megláttam a citromsárga szállót, az első gondolatom az volt, hogy ez egy gyönyörű épület, mennyivel jobb sorsra érdemes. Amikor megtudtam, hogy itt filmet akarnak forgatni, nem értettem, miért pont erre esett a választás. Természetesen megengedtem, sőt, a felkérés maga egy örömteli alkalom volt, még akkor is, hogy ha fogalmam nem volt róla, mi lesz ebből. Figyelemmel kísértem a készülődést, és azóta a film sikerét, de be kell, hogy valljam, sosem tudtam végignézni. A film közepe táján könnyezni kezdek, és onnantól nem tudom abbahagyni, akárhányszor is ülök le megnézni. Mindig megmelengeti a szívemet, még huszonöt év után is, hogy a klienseink ilyen szeretettel beszélnek rólunk.”

Szőke Rózsa, a hajléktalanszálló vezetője arról mesélt, milyen előkészületeket és egyezkedéseket igényelt a film. „A lakók nagyon szívesen vettek részt a történetben és a szereplésben, ami az alkotóknak köszönhető: teljesen beépültek közénk. Mindenki jól élte meg, szívesen mondták, amit mondtak.” Ezt Szentesi János, vöröskeresztes szociális munkás kiegészítette: „Nekem nem volt lámpalázam, úgy viselkedtem, viselkedtünk, ahogyan a munkánkat végezzük, mivel nagyon szeretjük ezt. Sokszor megkérdezik tőlem, kikkel dolgozom, amire azt válaszolom, utcai harcosokkal foglalkozom. Szeretni kell ezt a munkát, és akkor ilyen helyzetekben sincs probléma.”

A forgatás során a Citromszigetbeli mindennapok bemutatása mellett olyan kulcstémák is felmerültek, amelyek a hajléktalanok életére nagy hatással vannak. Ehhez kapcsolódóan zajlott le egy fontos beszélgetés az addikció kapcsán. „Ennyire hiteles magyar dokumentumfilm még nem készült a hajléktalansággal a középpontjában” – nyomatékosította Horváth Péter Zsolt, a Magyar Vöröskereszt főigazgatóhelyettese.

Nyakó Melinda, a Magyar Vöröskereszt Zala Megyei Szervezet utcai szociális koordinátora elmondta, hogy a szereplő kliensek nagyon szívesen vettek részt a komolyabb, tabudöntögető témák boncolgatásában is. „Egyrészt a hírnév gondolata nagyon csábító volt, amellyel a saját tapasztalataik megosztása járt. Másrészt a lámpalázhoz és az ahhoz kapcsolódó szégyenérzethez ők teljesen másképp viszonyulnak az ő élethelyzetükben, mint mi tesszük.”

A film nagyerejű hatását mutatja, hogy az egyik lakó, látva a képsorokat, nem csak elgondolkodott az életén, hanem azóta a saját lábára állt, mára a szállót elhagyva stabil párkapcsolatban él.

A film keletkezéséről még többet egy korábban készült csoportos interjúban olvashat.

(Fotók: Tavaszi Anna)