Az alkotás a XVII. Göcsej Filmszemlén megnyerte a dokumentumfilm kategória 1. díját, jelenleg is versenyben van külföldi filmfesztiválokon, de már Rómából, Svédországból, Szingapúrból és Indiából is hozott el rangos díjakat, beszélgetésünk óta pedig Párizsban, Szlovákiában és még egyszer Indiában elnyerte el a legjobb dokumentumfilm díját. A készítőkkel és a film vöröskeresztes főszereplőivel: Szőke Rózsával, a szálló vezetőjével és Szentesi Jánossal, szociális munkással, arról beszélgettünk, milyen volt filmet forgatni a Citromszigeten.   

A Citromsziget készítői és szereplői

Honnan jön a Citromsziget elnevezés?  

Szentesi János: Jó pár éve mindenki úgy ismeri az épületkomplexumot, hogy Citromsziget. 1902-ben épült, eredetileg laktanya volt, azonban napjainkra az épületegyüttes rettenetesen lepusztult. A 80-as években még nem így nevezték, hanem Dózsa 73-nak. Hogy ma miért hívják Citromszigetnek? Talán azért, mert az épületek színe sárga, vagy pedig azért, mert egyre inkább olyan emberek kerültek ide, akiknek látszólag megfeleltek ezek a komfort nélküli körülmények, és olyan sanyarú életük volt.  

Bácskai Gabriella: Számunkra evidens volt, hogy ez lesz film címe, hiszen a Citromsziget egy fogalom itt Nagykanizsán. Az elnevezés jóval túlmutat magán a kifejezésen, hiszen  nemcsak a fizikai helyet, hanem az ehhez kapcsolódó életformát és társadalmi közeget is jelenti így fejezi ki legjobban azt, amiről a film szól.  

Hogyan találtatok rá a szállóra?  

Bácskai Gabriella: Egy munkahelyi feladat miatt kerültem hajléktalanszállók közelébe, ide is ebből a célból érkeztem. Kiszálltam az autóból, megláttam Rózsát és Jánost, háttérben a Citromsziget épületével: zsigerből tudtam, hogy ide újra vissza kell jönnöm. Ez a hely kitűnt az összes többi közül, egyből éreztem, hogy nekem itt dolgom van. Dokumentumfilm rendező művész szakra járok és úgy gondoltam, megtaláltam a diplomafilmem témáját. Párommal és alkotótársammal, Dányi Lajossal visszajöttünk és négy napot töltöttünk a Citromszigeten, négy elég sűrű napot. De az, hogy a 40 órányi nyersanyagból összeálljon egy film, sokkal hosszabb időt igényelt, durván egy év volt, mire teljesen elkészült a film.  

Az utómunka hónapjai során gyakorlatilag már egymás közt is azokat a mondatokat használtuk, amik a filmben is elhangzanak, szinte beköltözött a lakásunkba a Citromsziget. Számunkra is döbbenetes élmény volt, hogy amint haladtunk előre a munkálatokkal, éreztük, hogy ez az anyag nem csupán egy 15 perces diplomafilm. Szépen lassan kinőtte magát egy közel 100 perces alkotássá.  

Mennyire engedtek be a lakók az életükbe? Nyitottak voltak?   

Szőke Rózsa: A lakók gyönyörűen megnyíltak, mintha kamera ott sem lett volna. Rendesen élték tovább a kis mindennapi életüket, és mikor kérdezték őket, azonnal elkezdtek mesélni, talán ezért is volt kötetlenebb a forgatás.  

Bácskai Gabriella: Az, hogy ők mennyire nyitottak, talán attól is függ, hogy ki hogyan közelít feléjük. Eredeti végzettségem szerint kulturális antropológus vagyok, ami nagyban segít abban, hogy hogyan viszonyuljak olyan emberekhez, akik nem pontosan az én közegemből jönnek. Meggyőződésem, hogy nem interjúzni, hanem beszélgetni kell. Lajossal, amíg forgattunk, végig ezt a módszert követtük, és sokkal többet jelentett, hogy szinte odaköltöztünk a Citromszigetre, éppen csak nem aludtunk ott, de reggel hattól este tízig részt tudtunk venni a lakók életében. 

A forgatás sem kész forgatókönyv alapján ment, nem voltak előre megfogalmazott kérdéseim, azt akartam filmre vinni, hogyan működik itt az élet. Sokan készítettek már filmet a hajléktalanságról, mondhatni ez egy lerágott csont, és annak semmi értelmét nem láttam, hogy még egy olyan film szülessen, amiben hajléktalanok elmondják, hogy egyébként milyen gonosz a többségi társadalom, és ők hogy jutottak ide. Amit én meg szeretnék mutatni: ebben a közegben, amely egy zárt szubkultúra, ahova kívülállók nem nagyon látnak be, és ők pedig nem nagyon tudnak kitörni, kialakítanak egy közösséget, ami a saját szabályrendszere szerint működik. Itt kényszerből összezárt emberek vannak, akik kénytelenek együtt élni. Felépítenek maguknak egy alternatív társadalmat, amelyben létrejön a saját felelősségi körük, a funkciójuk, a kapcsolatrendszerük. Jól megfigyelhető, hogy miben segítik egymást, hol konfrontálódnak, és ebben a működésben motorként vannak jelen a vöröskeresztes munkatársak: a filmben Rózsa, János és Melinda kiemelten. Fontos volt, hogy olyan aspektusból mutassa ezt a közeget a film, amelyben az alkotó kívülálló megfigyelő, és nem hoz ítéletet, a film nem mond se pro, se kontra érveket. 

Dányi Lajos: Talán azért értik meg és érzik át a filmet a világ számos pontján, mert a benne szereplő emberek elképesztően karizmatikusak, nincs bennük semmi megjátszás. Pontosan úgy viselkednek, mint amilyenek kamerán kívül lennének. 

A jelenlétetek ezek szerint nagyon természetes volt a Citromszigeten, vajon gyakorolt ez valamiféle hatást a lakókra?  

Szőke Rózsa: Az egyik szereplő például végtelenül örült, amikor később egy róla készült fényképet mutattak neki a forgatásról. Sokat segített, ahogy Gabi és Lajos közelített a témához, ahogy megszólították őket, teljesen bensőséges volt.  

Bácskai Gabriella: Az is lényeges egy ilyen helyzetben, hogy mekkora stábbal vonulunk ki. Mi ketten vagyunk csak, nincs lámpa, vagy egy csomó más felszerelés, ami egyébként egy filmforgatásnál alapszükséglet lenne. Csupán két kis kamerával dolgoztunk, amik általában forogtak, és ennyi. Nem voltak jelen azok a zavaró tényezők, amik kényelmetlenséget okozhattak volna.   

Fontosnak tartottunk, hogy a film első nézői maguk a szereplők legyenek, így amikor elhoztuk ide a Citromszigetre az elkészült alkotást, egészen fantasztikus élmény volt, hogy az egyik lakókonténer oldalára egy hatalmas fehér lepedőre vetítve tartottuk meg a bemutatót közösen a szereplőkkel, akár egy kertmoziban.  

Együtt éltük át a filmet és láttuk, hogyan reagálnak önmagukra, amikor szembesülnek saját életükkel. Volt, aki elszaladt. Volt, aki még fél órát ült a sötét vászon előtt egyedül; volt olyan, aki odajött hozzánk és azt mondta, át kell gondolnia az életét. 

Akadt olyan jelenet, ami nem került bele a végleges verzióba? 

Bácskai Gabriella: Rengeteg ilyen jelenet gyűlt össze. Annyira nehéz volt lerövidíteni a filmet 99 percre, hónapokig küszködtünk, sajnos számos jelenetet ki kellett hagynunk. Ám ez egy olyan feladat, amiben sajnos szigorúaknak kellett lennünk magunkkal.   

Szőke Rózsa: Szinte nekünk is fájt, mikor mondták, hogy mennyi mindent ki kellett szedni belőle, ami annyira jó lett volna, ha benne marad.  

Dányi Lajos: A nappalinkban volt egy nagy parafatábla, amin névjegykártya méretű cédulák jelképeztek egy-egy jelenetet. Olyan 50-60 cédula lehetett a táblán. Ez segítette a szerkesztést, iszonyú sokat tanultunk a folyamatból. A gondolkodásmódunkat is megváltoztatta, meg a filmes jövőképünket is. 

Szentesi János: Meg a hajléktalanokhoz való hozzáállásotokat is.  

A forgatás előtt azt gondoltátok nincsenek előítéleteitek, és közben rájöttetek, hogy mégis vannak?  

Bácskai Gabriella: Az előítélet önmagában egy társadalmi mankó, az, hogy előítéleteink vannak, mondhatjuk úgy, természetes: az a kérdés, hogy mit teszünk velük. Az, hogy ezekhez az előítéletekhez hogyan viszonyulunk, hogyan tudjuk felülírni pozitív tapasztalat által, vagy félre tudjuk-e tenni egy adott szituációban.  

Őszintén megmondom, én ezelőtt nem foglalkoztam sokat a hajléktalanság témakörével, ám az itteni tapasztalataim sok mindent megváltoztattak. A film nem foglal állást, és megengedi a nézőnek, hogy ezt ő tegye meg, és reméli, hogy majd elkezd gondolkodni. Nem elvárás, hogy a néző hajléktalansággal kapcsolatos előítéletei megváltozzanak, csak azt szeretnénk elérni, hogy táguljon a látóköre.  

Ha eddigi tapasztalatai csak negatívak, akkor lehet, hogy ha betekintést nyer a hajléktalanok napi rutinjába, élettörténetébe, elkezdi megérteni a hajléktalanság, a szenvedélybetegség mögött húzódó traumákat is, akkor meglévő véleménye formálódik, és árnyaltabb képe alakul ki ezekről az emberekről, létformáról.  

A törés mindenkinek az életében ott van – ez világosan látszik. Értelemszerűen az alkoholizmus, drog használat nem jó válasz erre, de ezeknek az embereknek szocializációs, edukációs hátterük okán gyakorta nincs meg az a megküzdési stratégiájuk, amivel elkerülhetnék a hajléktalanságot, vagy kikerülhetnének onnan. Érdemes tehát mindig egy kicsit a látszat mögé nézni. Ha ez a film ebből meg tud mutatni valamit, és az emberek elkezdenek gondolkozni – akkor az már siker. 

Fotó: Citromszigetfilm/Bácskai Gabriella és Dányi Lajos  

Írta: Cseri Zsófia 

The post „Ez a hely kitűnt az összes többi közül, egyből éreztem, hogy nekem itt dolgom van” – interjú a Citromsziget című dokumentumfilm készítőivel appeared first on Magyar Vöröskereszt.